A statisztikák szerint évente körülbelül harmincezer villám csap le Magyarországon, az ingatlanokban okozott kár mértéke pedig eléri az egy-két milliárd forintot. Ráadásul a károk száma és értéke egyre nő, hiszen évről évre több és több elektromos berendezést használnak szerte az országban. A villám áramerőssége a húsz-harmincezer Ampert is elérheti, és akár csak egy ezredmásodpercig tartó becsapódás is elég ahhoz, hogy egy ház teteje lángra lobbanjon (épüljön bármiből), a kémény szétrobbanjon, a vezetékek szétolvadjanak, az elektromos berendezések pedig tönkremenjenek. Mindezek megelőzésére korszerű és hézagmentes külső és belső villámvédelemre van szükség.
A külső villámvédelem az elsődleges; ennek keretében egy villámhárító felszerelésével védhetjük meg az ingatlan tetőszerkezetét a károsodástól. Az általában acélból készült, korrózióvédő anyaggal bevont villámhárító jobb vezető, mint a tető többi része, így „magához vonzza” a villámot, és magán keresztül levezeti annak energiáját a talajba. Működési elvét Benjamin Franklin találta fel 1749-ben. A villámhárítóhoz egy acélsodrony levezető elem csatlakozik, amely a földelőrendszer kivezetéseiig fut. Azonban ahhoz, hogy teljes biztonságban érezhessük magunkat, belső védelemre is szükség van. Ugyanis a villámhárító által levezetett áram egy része behatolhat az épület elektromos hálózatába, és zárlatot vagy tüzet okozhat; ezért a tetőre szerelt villámhárító mellett többlépcsős túlfeszültség-védelem kiépítésére is szükség van.
